meta

Magamban nyüszítek szánalmasan mint egy szégyenlős kutya. Csak raknának ki a hidegre,hogy jobban fázzak mint ahogy fáj.

Feldühít ha valaki rámmosolyog. Feldühít ha anyám gondtalanul locsolja a virágokat a szobában, miközben nem veszi észre, hogy begubózva fekszem az ágyamon.Az is zavar mikor a semmiről beszéltek és fontosnak érzitek magatokat. Mikor az utcán sétáló párocska kacarászik a hóesésben. Idegesítőek vagytok majdhogynem mind, és én egy pillanatig azt hittem, hogy van aki-ért. Nem szeretnék megszólalni, csukva szeretném tartani a számat, bár van mondanivalóm. Ha tehetném az arcotokba ordítanám ,hogy keljetek már fel és járjatok. De nem teszem. Inkább elrohadok magamban ez alatt a kibaszott gyümölcsfa alatt, és várom ,hogy a nyakamba hulló kukacok a testembe rágják magukat. Talán majd akkor ki tudok csikarni valamiféle együttérzést. Nem amiatt ami most van, csak úgy alapvetően. Elhitetitek magatokkal, hogy szükségetek van egymásra, miközben csak szeretnétek kielégülni.Hát  inkább úszom borgőzben, minthogy tiszta fejjel kelljen elviselnem azt a temérdek butaságot amit ti életnek neveztek.