"szeretem ezt az egészet...sze-.. ....szeretlek.." - hangzott el két pirulás között a város közepében, valamikor augusztusban, amikor az ember csak úgy kiülhet a napra, amikor csak úgy teszi magát a szép embereknek meg a szép márványnak, csak úgy szeret, "csak úgy", kicsit felületesen és mohón - issza a szobrokat és az árnyékokat, szivárvány fényfoszlányok pattannak retinájára, egy fagyit venne, könnyűn él. Jól vagyunk ilyenkor. Szerelmesen vagyunk. Szerelmünk, a Lány, ül mellettünk, úgy ül, ahogy soha nem mertünk volna a Lányra gondolni, mert nem ülhet belénk karolva, nem ülhet áhítat az arcán, és bizonyára csókolni sem fogjuk. Nagyzolunk - érezzük korábban, majd bűv-ütésre mégis ott lófrálunk a parkban, ebben az ámulatban, mert látjuk egészen közelről magunkat a szemében, az ajka csillogását, a nyaka illatát és a ruháit érdesen meg puhán, mind összehányva bőrünkre, orrunkra, mint holmi édes, ős elveszettség, olyan ez... ...és időtlenek és édesek mindezek az érdességek, ott, ahogy egymásba borulunk - édesek ekkor ezek az egyenetlenségeink, és semmi, de semmi másra nem vágyunk, köszönjük szépen.
Majd elmúlik pár hónap, a napfény a sok falevéllel együtt elfakul, és mi meg beleesünk abba a méla kómánkba, csak úgy lézengünk szerelmünkben, próbálunk nem-megbántani, nem-megrökönyödni, hogy a másik más, utóbb próbálunk sokat nevetni is, mint azok, akiknek mindegy, akik így szépek, hogy mások - vitorlázunk még a meleg szellőkön -, a rádgondolás meg még mindig könnyes és eksztatikus, és esküszöm, rosszat soha nem akartam neked, még akkor sem, amikor illett volna, és bíztam, bízni akartam Benned, lelkem ennek persze nem felelt meg, de aztán elkezdtem némán bízni, és egy darabig jól ment a bízás, és te nem hitted, hogy bízok, de bíztam, és vívnom kellett sokat meg előled elrejteni a számtalan nyűgöm, de - végül is - rendben láttam mindenünk, néztem, ahogy épülünk, ahogy az ötéves nézi áhítattal az épülő kártyavárat. Nem, nem, nem akarja még csak sejteni sem azt a törékenységet, ami ott megbúvik! Inkább csodát sejt, és remél, és a szemét eltakarja, pont, mint én; nem akartam, hogy mi rozogák legyünk várként, nem akartam itt-amott azzal a nagy naivságommal példaként feltűnni, de azt akartam, hogy mi csodák legyünk. A bájé, az egymásba olvadó feketéé-fehéré, és végül sikerült is, meg nem is.
mindenesetre
manómnak
álmokból
mára is szépeket!
