meta

Oszthatatlan sikert aratott az akasztásom. Volt aki sírt örömében, de a legtöbben rezzenéstelen arccal figyelték ahogy a kötelet a nyakamra rakják. Nem olyan illata volt a levegőnek mint amilyen egy akasztáshoz illik, inkább mint amilyen karácsonykor terjeng egy boldog család konyhájában. Mindenki örült, még én is. Az égen komor felhők játszadoztak, az alant lévők esőtől félve nyitották ki ernyőjüket. Ősz volt, a fák úgy ontották magukból a leveleket mintha csak ők sajnálnának. Ahogy megéreztem nyakamon a deres csomót testem összerezzent. Félénk kisgyermekként álltam a hüledező tömeg előtt. Az egyik sarokban hegedűszó zendült, az eddig nyugodtan pihengető börtönőrök is talpra álltak. Bajszos öregember lépett elém és olvasni kezdett. A rámruházott jogoknál fogva életre ítéllek. A vádpontok a következőek: Beleszerettél a lehetetlenbe és örökké hitted ,hogy valóra válhat. Alapvető érzelmeket rekesztettél ki valódból , halott álmokat kergettél. És legvégül: Sosem véreztél a célokért, inkább sorsnak hitted ami történt. A férfi hátralépett. Reccsenést hallottam és a kötél rostjai nyakamba vágtak. Testem megfeszült, ereim lüktettek. Erőt vettem magamon és számban tartottam a torkomon feltörekvő vérözönt. Édeskés volt és kellemesen meleg. Szemeim kidülledtek és jobban láttam mint valaha. Láttam a végtelent, láttam a semmit, s láttam őt is valahol a szabadság tengerének partján. Örültem ,hogy éri a nap ,hogy lélegzik, hogy van. Örültem ,hogy voltam, láttam ,éreztem. Vele. Bocsánat ,hogy fájt.