meta

Szambázó láplények ropták a kis erdei tisztáson, néha-néha egy málnát szakítva a szent bokorról. A fák és minden növény egyszerre lüktetett mintegy megadva a kellő ritmust a halk zenéhez, vagy fordítva, a zene adta a kellő lüktetést és magukban a növényekben már megvolt a ritmus születésüktől fogva. Aki kókadozni kezdett volna, azt lágyan körbefogta két nagyfülű törpe, és addig pörgette míg el nem szállt belőle a fáradtság. A csillagok szépen és sokatmondóan ragyogtak, mint ahogy mindig is, csak talán eddig jobban érdekelt a horizont és ami attól lefelé található. Most inkább az eget kémleltem, s csodálkozva eszméltem rá, hogy a málnában is vannak magok, sőt ha tehetik beragadnak a fogak közé. A következő pillanatban lengeruhás lány termett mellettem, átnéztem hát a másik oldalra hátha ott is terem egy, de nem. Amint tekintetem a lány két szépen ívelt szemöldöke alá fúrtam, megelégedtem a látvánnyal és a mennyiséggel. Belőle is csak egy van, belőlem is csak egy van, és hát az pont kettő, ami különösen páros szám. Ó igen a szám, elharaptam. Francba. Sebaj, egy kis zsepi meg két mentolos menthos mindent rendbehoz. Már megint jön fel a nap, én meg nem vagyok álmos. Még jó ,hogy itt senki sem az, különben kivel mázolnám tele reggeltől napestig az elmém által vetített vásznat. Nincs ember, nincs ecset. A festéket meg mindenki hozza magával, tapasztalat alapján keveri neki tetszőre, aztán felhordja a vászonra. Ha nem tetszik megmondom, de attól a folt még ott marad. Ezek a kis ecsetvonások alakítják a nagy művet. Elveszünk,hozzáteszünk,ráteszünk,lefedünk,aláhúzunk,kihúzunk ésatöbbi'.
Végül rengeteg esztendő után látok majd egy képet ami én vagyok. Tetszik , nem tetszik, én is alakíthattam, már kész van.Nem változtathatsz, hát nem látod a lakkréteget?Még megkarcolnád...