Egész nap azon járt az agyam ,hogy mit értettem félre, vagy mit nem. A baj az, hogy nem tudok különbséget tenni.
Szeretem elveszteni az eszem mostanában. A probléma ,hogy másnap mindig rátalálok. Lehet, hogy úgy lenne jó ha eldugnám jó mélyre egy gardróbba, hogy csak az találhassa meg akit nem csak a vállfa érdekel és ,hogy márkás e rajta a kabát. De ha sokáig nem talál rá senki akkor elkezdik enni a molyok. Azt hiszem ez a folyamat kezdődött meg nemrég és bomlik a szövet.
Kedvem lenni megállni egy járdaszegélyen, és az éppen közelgő akármi elé vetni magam. Sokan szeretnek arról beszélni amiről fogalmuk sincs. Nem, erről nem kell beszélni, még csak mosolyogni sem kell. Minek az érintés, minek a szó? Mindezekkel megpróbálod kimutatni amit lehetetlen. Hazug cselekedetek. Csak remegni kell, csendben,egyedül. És majd egyszer elmúlik. Elmúlik és akkor leszel igazán mérges magadra. Amikor könnyekkel mosod a szobád padlóját és te vagy a rongy. Te vagy a rongy.
Utálom ,hogy születésemtől fogva el vagyok kötelezve minden felé. Vannak emberek akik állítólag szeretnek, őket még sem vehetem semmibe. Túl egyszerű lenne lelépni a járdáról és elfelejteni mindent. Már magamon kívülre sem menekülhetek, ott is ugyanaz a kép fogad. Maradok hát a hideg padlón, hátha valaki felránt és nekem adja a pokrócát.
